„J’y arriverai jamais, je vous dis. L’école c’est pas fait pour moi, m’sieur!”
Daniel Pennac: Chagrin d’école
Szokás mondani, hogy „egyhelyre” megy. Ennek ellenére a levest vagy a perigordi salátát (salade périgourdine), a főételt meg a desszertet mégsem öntjük össze, főleg nem a frisset a penészes múlt hetivel. A „Bölcsek Tanácsának” oktatáspolitikai ajánlás gyűjteménye azonban sajnos ilyen katyvasz. S a moslék akkor is moslék, ha teli van ételkülönlegességekkel meg szarvasgombás ínyencfalatokkal.
A katyvasz mivolt leginkább abban mutatkozik meg a sok fellengzősség, felesleges metafora és ex cathedra kijelentés mellett, hogy a vezetői összefoglalóban, bevezetőben, ajánlásokban, a dokumentum kimondottan az oktatás egészét érti „iskola” és minden oktatót „pedagógus” alatt. A fő állítás pedig az, hogy az „iskola” azért rossz, mert az „értékválsággal terhelt” magyar társadalom „nem becsüli” eléggé a „pedagógust”.
A dokumentum összefoglalója, fő gondolati vezérfonala tehát nem vesz tudomást arról, hogy a közoktatásnak és a felsőoktatásnak, szakképzésnek, felnőttképzésnek más a funkciója. Például a közoktatásnak célja és alapfeladata az esélyegyenlőség biztosítása, a felsőoktatásnak meg nem. Például a közoktatásban kell a szocializációs alapokat és a tanulási készségeket elsajátítani, ha a felsőoktatásban problémát okoz a késsel-villával evés, az régen rossz. Például a közoktatás közjószág tulajdonságokkal rendelkezik, azaz a nebuló tanítása nem pusztán s nem elsősorban a nebulónak, hanem a többieknek, a köznek jó, s ez a közjószág jelleg egyre gyengébb (sőt akár el is vész) a magasabb évfolyamok, a szakma szerinti specializálódás és felsőoktatás felé haladva. S arról az apróságról sem vesz tudomást az anyag, hogy az EU területén a közoktatás de jure nem piac, a felnőttképzés és a felsőoktatás meg az. Az összemosás átkára szintén szép példa, hogy a közoktatási tananyagok ténylegesen kárhoztatható túlzott heterogenitásának csökkentésével együtt a felsőoktatási tartalmak, tananyagok szűkítését is szorgalmazzák a „bölcsek”, miközben ott pont ezek hiánya a probléma.
Ebből a váteszi összemosásból is fakadnak az olyan fogalmak, mint a „kulturálisan domináns pedagógus”, aminek jelentését sehogy se sikerült megfejtenünk, vagy az olyan metaforák, miszerint az iskola legyen sziget, elfelejtve - hogy a dokumentum ajánlásaival is teljesen szembe menve - a sziget el vagyon szigetelve a külvilágtól. Az alapvető közgazdaságtani fogalmak ismeretének hiánya mutatkozik meg akkor is, amikor az egyik szerző azon példálózik, hogy az orvosok képzése a felsőoktatásban a „közszolgálati elemek” (sic!) közé tartozik – így például az adófizetők pénzéből kiképzett orvos norvégiai karrierje „közszolgálat”.
A szerzőknek láthatólag sok területhez gőzük sincs, de különböző tévhiteket, toposzokat, légből kapott megérzéseket viszont előszeretettel hangsúlyoznak. Főleg ha nincs a háttértanulmányban vonatkozó fejezet, de néha ennek megléte sem zavarja a „bölcsek” „tisztánlátását”.
Többször ismételgetik, hogy a kreditrendszer a tanulmányok időben való befejezése ellen hat, miközben az eddigi kreditmonitorok ezt nem támasztják alá. Ugyanakkor e vizsgálatok arra viszont rámutatnak, hogy a kreditallokációval súlyos bajok vannak: a kreditek két harmadát az előírt 30 munkaóránál jóval kevesebb teljesítéssel megszerezhetők, azaz a szakok egy része Magyarországon egyszerűen „büfé szak”. (Ennek egyik oka az, hogy túl sok a kurzus és azon belül a kontaktóra. Ennek meg az az egyik oka, hogy magas az oktatók kontaktóra száma, valamint a tanszékek presztízsét a kötelező kreditek határozzák meg...)
A szerzők belekapnak az oktatás finanszírozás problémáiba, és helyesen rámutatnak arra, hogy a fejkvóta alapú finanszírozásnak vannak buktatói. Ugyanakkor a kutatásokra fordítható tudományos normatíva bevezetését szorgalmazzák a felsőoktatási intézmények esetében, láthatóan nem tudván arról, hogy a kutatásokra fordítható tudományos normatíva a felsőoktatás finanszírozásának egyik lába.
Hasonlóan „differenciált” a fejlesztési források ismerete. A szerzők jogosan kárhoztatják a EU források felhasználási rendjének visszásságait: a túlzott bürokráciát, az elszámolás- és nem eredményközpontú szemléletet, illetve azt, hogy a támogatási konstrukciók kialakítását egy szűk szakértői és bürokrata kör végezte. Azt viszont láthatólag nem tudják, hogy az elszámolás-központú szabályok sajnos az EU szabályai, amelyeken az EU a kutatások támogatására szánt FP7 keretprogram esetében szerencsésen túllépett, a Strukturális és Kohéziós Alapok esetében azonban sajnos még nem. Azaz rossz a Kossuth téri címzés. Ugyanakkor a szerzők által „mediált” támogatásnak nevezett forma létezik, csak global grantnak hívják, és a hazai intézményrendszer töketlensége miatt nincs alkalmazva. Azaz itt meg nem a spanyolviaszt kellene feltalálni, hanem a létező alkalmazását szorgalmazni.
A bosszantó az, hogy a háttéranyagban vannak nagyon jó elemzések, amelyekből jó és konkrét problémamegoldó ajánlások születhettek volna. De a „bölcsek” sokszor nem hallgatnak a szakértőkre, hisz ők nyilván bölcsebbek.
Egyrészt szemezgetnek a tényekből, s a prekoncepcióhoz igazítanak adatokat. Kiemelik, hogy az egyházi fenntartású iskolák fele az átlagnál kiválóbb, elhallgatva, hogy a másik fele meg az átlag alatt teljesítő csóró intézmény, amelyeket a fenntartásra képtelen önkormányzatoktól (és az állami feladatot tiszteletre méltó tűzoltással átvállalva) az egyházak vállalnak át (ha az egyházi és alapítványi iskolák nem fogadnák be ezeket a gyerekeket, azok az utcán, vagy különböző intézmények között pattogva végeznék).
Az SNI, azaz speciális nevelésű igényű diákok arányának növekedését az iskolai színvonal romlásának és a társadalom erkölcsi romlásának mutatatójának látatják a „bölcsek”, miközben az SNI-vé való minősítés egy szegregációs gyakorlat, amivel a szülőknek és pedagógusoknak nem tetsző diákokat távolítják el az intézményből.
Másrészt a teljesen korrekt helyzetelemzésbe olyan állításokat szőnek, melyeknek semmilyen megalapozása nincs sem a szakmai anyagban, sem semmi köze nincs az adott témához.
Ebből a legdurvább: „A jogok és kötelezettségek rendszere megbomlott”, szól az ex cathedra kijelentés, majd hosszú értekezés következik az általános erkölcsi romlásról és az erőszakosság terjedéséről. A bölcsek láthatólag nem akarnak tudomást venni arról, hogy a diákjogok alkalmazásának minősége és az iskolai teljesítmény között a modern világban szoros korreláció tapasztalható, ahogy arról sem, hogy az „Iskoláskorú gyermekek egészségmagatartása” (HBSC) immár több hullámot megélt felmérésből az látszik, hogy a magyar iskolarendszer egyáltalán nem tartozik az erőszakosak közé, és nem növekszik az agresszió. Nem tanárverés van több, hanem fényképes mobiltelefon meg Blikk jellegű morális pánik keltés. A tények totális megerőszakolásán túl azonban nem világos a mondat céljának szemantikai közege sem. A bölcsek vissza akarják állítani a körmöst? Nyilván nem, hanem a teljesítményelv alkalmazásának fokozására gondolhattak, de akkor azt kellene leírni, nem blikkfangokat.
De ilyen az olvasás és az idegennyelv tudás, melyek esetében a szakértők konkrét elemzéseken keresztül mutatják be a szövegértés hiányosságait, az idegennyelv tanulás rendszerének hátulütőit. Mindez a „bölcseket” arra ragadja, hogy kijelentsék: a nemzeti hagyományok ismeretének hiányával (sic!) függ össze az idegennyelv tudás, és a haza ismerete (sic!) teszi demokratikussá és szövegértővé a nebulót. Azaz a 19 megye bemagolása megyeszékhelyestül majd azt okozza, hogy a kiművelt diák demokrata meggyőződésű lesz, megérteti magát itt az SNCF alkalmazottaival (ha-ha), és majd itt el tud igazodni szövegekben, és értelmezni tudja az angol nyelvű CNC-gép ismertetőt. Félreértés ne essék, a hagyományőrzés vagy a nemzettudat és az európaiságtudat funkciójáról, fontosságáról lehet értekezni, csak tessék tényekkel alátámasztani és nem összekeverni a nyelvoktatással vagy a leves fűszerezésének technikájával. Mert ez így ketchup a libamájra.
A fenti példa jól illusztrálja az egész anyag folyamatos ellentmondásosságát. Ugyanis az anyag szakmai ajánlásai explicite az integrált oktatás, a készségfejlesztés és nem a lexikális tudást nyüstölő, magolás központú nevelés valamint a pedagógia központú tanárképzés mellet érvelnek. A konzervatív hanyatláselméletek pátoszos szósza azonban tökéletesen ellentmond ezeknek.
Az anyag egyébként teli van ellentmondásokkal. Tíz oldalon belül értekeznek a bölcsek arról, hogy a Nemzeti Alaptanterv (NAT) által biztosított tanszabadságot szűkíteni kell, illetve hogy tágítani kell (általánosabbá kell tenni a szabályokat). A tények (PISA és egyéb felmérések) azt mutatják, hogy azok a közoktatási rendszerek a jók (svéd, finn), ahol nagyfokú az integráció és kismértékű a tananyagválasztás szabadsága az alsó szinteken. Hasonlóan ellentmondásos, hogy az anyag egyszerre szorgalmazza a nevelési-oktatási programok kialakításába a fenntartók és a szülök, sőt a nagyszülők, meg a Gyevibíró bevonását, valamint a pedagógusok szakmai autonómiájának biztosítását ugyanebben. (Persze össze is lehet a két elvet egyeztetni, csak akkor annak módját tessék leírni.) Az ajánlás egyaránt meg akarja teremteni a közoktatási rendszer teljes átjárhatóságát, a zsákutcás kimenetek megszűntését és fenntartani az ezt lehetetlenné tevő a 8+4 és 6+6 és 4+8 osztályos rendszert, valamint bevezetni a szakiskolák totális leválasztását és kasztosítását a többi középiskola típusról. (A 18 éves tankötelezettség eltörlése (sic!) és a 16 éves, azaz önállóan nem munkaszerződés-képes szakiskolások munkaerőpiacra küldés és de facto kizárása a nyelvi és informatikai képzésekből.)
A legnagyobb diszkrepancia azonban abban van, hogy míg a dokumentum az integrált oktatás, a kompetencia és személy központú pedagógia megteremtéséért küzd, az elmúlt 20 év ugyanezt szorgalmazó reformjait en bloc, mint reformokat kárhoztatja. A reform maga a bűnbak, minden rossznak okozója, miközben az anyag nem pusztán reformokat, hanem újjáépítést, azaz az eddigi beavatkozásoknál is jelentősebb átalakításokat követel.
E sajátos magyar gondolkodásmód miatt bicsaklik meg az ajánlások koherenciája: ugyanis a dokumentum csak és kizárólag külső tényezőket hibáztat: a globalizációt, a társadalom erkölcsi romlását, a döntéshozók erőltetett reformjait valamint Bolognát. Mint Mexikóban a tésztát. A bölcsek egyszerűen nem akarnak arról tudomást venni, hogy az általuk (is) szorgalmazott változások bevezetésének eddigi próbálkozásai jellemzően az oktatási rendszer résztvevőinek aktív ellenállásán buktak meg: a pedagógusokon, az egyetemi oktatókon, az intézményvezetőkön meg a szülőkön és a diákokon, hallgatókon. (Természetesen a Magyar Bálint-i elefánt-a-porcelánboltban mentalitás kárait ki lehetne vesézni korrekten, de ehhez képest csak csapkodás van az anyagban.)
Két példa:
Az anyag korrekten bemutatja, hogy a Bolognai típusú, mesterképzésre épülő új tanárképzési rendszerrel problémák vannak (keresztféléves végzés, „másfél” szaknyi szaktantárgyi ismeret). Miközben az új típusú pedagógus képzésből idén jön ki az első évfolyam! Azaz az elmúlt 20 év pedagógiai hiányosságait nem okozhatja az új rendszer, azokhoz pont az a szaktantárgyra épülő tanárképzés járult hozzá, amelynek visszaállítását követeli az anyag. Miközben 10 oldallal előrébb a pedagógia központú tanárképzést szorgalmazza, amit az új típusú rendszer vezet be: igaz számos hibával.
Az anyag egyik fő állítása, hogy szükség van Etikai kódex bevezetésére, mind a közoktatásban, mind a felsőoktatásban. A javaslat keretében három tiszteletkört is tesznek a szerzők Hoffman Rózsa valószínűsíthető oktatási miniszternek, az Etikai kódexek nagyasszonyának, azonban arról elfeledkeznek, hogy az Etikai kódexek bevezetését a pedagógus szakszervezetek fúrták meg. Meg arról is, hogy a szerzők diagnózisa szerint az oktatás egyik problémája az, hogy a NAT túl bonyolult, túl sok oldalból áll, valamint a pedagógiai munkától túl sok időt vesz el az átláthatatlan szabályoknak való megfelelés és az adminisztráció. Ezért a bölcsek a NAT-ba még 20-30 oldal etikai részt kívánnak belefűzni, továbbá a házirenden és a nevelési-oktatási programon felül még több oldalnyi Etikai kódexet is kötelezően kidolgoztatnának.
A diagnózisok és az ajánlások közötti ellentmondásokon túl az ajánlások, javaslatok megfoghatatlansága is az anyag gyengéje. Ilyen majdnem az összes: „Legyen, fontos, kívánatos + teljesen általános frázis.” Nagyon kevés a konkrét, és még kevesebb az igazán bevállalós javaslat.
Csak egyet lehet érteni a szakfelügyeleti rendszer közoktatásbeli visszaállítását és a folyamatos független minőségellenőrzés bevezetését szorgalmazó javaslattal. (Az ajánlás csak eddig jut el, de azt már explicite nem mondja ki, hogy az alkalmatlan pedagógusokat ki kell rúgni. Pedig erről volt eddig az egyetlen oktatáspolitikai témájú kampányvita, ahol a Fidesz szakértői ezt pedzegették, az MSZP felháborítónak tartotta, a Fidesz meg végül benémult a józan ész megszólalása hallatán.) A finanszírozásai szabályok betarthatóságának biztosítása szintén fontos ajánlás, amely esetében a korrupciós ajánlások büntető szemlélete helyett érdekes módon a szabályozók életszerűvé tételét szorgalmazzák, itt felismerve, hogy a csalást és korrupciót sokszor a szabályozási rendszer kényszeríti ki. A felsőoktatás szakburjánzásának visszaszorításával és a szakengedélyezés lobbi-mentessé tételével, valamint a folyamatos minőségbiztosítás megteremtésével egyet kell érteni, csak a konkrétumok hiányoznak: a bölcsek nem merik sem a MAB, sem az OH, sem az OFI hiátusait és jövőbeni elképzelhető funkcióit boncolgatni. Üdítő az anyagban, hogy a korai nevelés szakembereit az egyetemi professzorok fölé helyezi, s a magyar szinkronlobbi elküldése melegebb égtájakra valamint a filmek feliratozásának szorgalmazása is kifejezetten szívünkből szólt.
Azonban hiába van ott a friss viande ciute à point, ha moslékkal van leöntve. A 158 oldal dokumentum szakmailag alátámasztott részeiből, megfosztva a sok bullshittől, betartva a közpolitikai ajánlások szabályait születhetett volna egy korrekt és tényleg vitaindító anyag. Így azonban az egész - erdőkímélő módon - megfogalmazva nem több a következő 158 karakternél: „Az oktatás rossz. A pedagógusoknak is rossz. A tehetségeket nem segítik eléggé. A nevelés-oktatás legyen jó. Kívánatos, hogy a pedagógusoknak jó legyen. Ámen.”
Ui: „Az elemzés során a hibákat az elért eredményeknél sokkal nagyobb terjedelemben szerepeltettük. (…) A hibákra való összpontosítással nem ezeknek a nagyszerű eredményeknek és értékeknek lebecsülése, hanem a változtatási pontok kiemelése volt a szándékunk.” Szárny és Teher Ajánlás a nevelés-oktatás rendszerének újjáépítésére és a korrupció megfékezésére. Bölcsek Tanácsa Alapítvány, 2009, 35. oldal.
