Az elmúlt évek legnagyobb létszámú menete lett az idei, ami nyilvánvalóan nem független a választási eredményektől. A Népszabadság szerint kb. 10000-en vettek részt a meneten, ami magyar viszonylatokban kimagasló szám és ez jól is van így.

Szintén a Népszabadság számolt be arról, hogy az esemény elvileg 16-ra esett volna, de "a zsidó vallás előírásaira tekintettel több rendezvényt vasárnapra halasztottak”. Azaz a szombat beköszöntével ütköztek volna a rendezvények, (a zsidó naptár szerint a napok naplementével kezdődnek) ami távol tartotta volna  a zsidó vallás szabályait betartó résztvevőket, illetve a rendezéshez szükséges berendezések üzemeltetése, a munkavégzés, stb tilos  - de legalábbis problémás a hét e napján.  

Ez az egy mondat azonban ráirányítja valamire a figyelmet:

A Holokauszt emléknap legnagyobb rendezvényét az Élet Menete Alapítvány szervezi, alapítói, kuratóriumi tagjai zsidóságukat vállaló emberek. Az esemény fővédnökei Zoltai Gusztáv, a Mazsihisz elnöke, és Aliza Bin Nun, Izrel állam nagykövete.

Azaz a Holoauszt emléknap legjelentősebb eseményét - egyébként nem csak Magyarországon – zsidók szervezik. 

Ideális esetben a Holokauszt emléknapnak semmi dolga nem lenne zsidókkal, és a zsidó vallással.  A rituális naptár szerint valamikor december környékén  (Tévét 10) kell megemlékezni a soá áldozatairól. Az áprilisi megemlékezések alapja ugyan Izrael állam 1951-es döntéséhez kötődik, amelyben a varsói gettólázadás napját hivatalos Holokauszt emléknappá, állami ünneppé jelölték ki, és amely  nyomán született meg a nemzetközi Holokauszt emléknap is. Izraelben a rituális naptárban is helyet kapott az emléknap, ugyanakkor  mégis inkább világi ünnep. Izrael esetében ez a nap tisztán emléknap, hiszen a Zsidó Állam tulajdonképp "saját" áldozataira emlékezik, ha a zsidóság, mint nép koncepcióját elfogadjuk. 

Magyarországon kettős a helyzet, hiszen egyrészt magyar állampolgárok haláláról és szenvedéséről van szó, ezt azonban nem egy külső erő, hanem jelentős részben maga a magyar közigazgatás és a Végső Megoldásban nem érintett lakosság okozta. Ezért  - ennek a napnak Magyarországon nem csak azt a célt kell szolgálnia, hogy az áldozatokra emlékezzünk, hanem hogy újragondoljuk, mi vezetett oda, hogy a többség legalábbis szó nélkül nézte honfitársai szisztematikus legyilkolását.

Ilyenformán miközben üdvözlendő tendencia, hogy egyre inkább jellemző más egyházak, politikusok részvétele ezeken a rendezvényeken. úgy gondoljuk, hogy valójában ez a nap akkor szolgálná valódi célját, akkor lenne igazán őszinte, ha  a zsidóságnak és a második világháborúban elpusztításra ítélt más magyarországi kisebbségeknek  semmi köze nem lenne a szervezéshez. Hiszen ez azt jelenti, hogy Magyarországot emlékeztetik, nem pedig azt, hogy Magyarország emlékezik. 

Francia nőcsábász kalandorokból és macsó westernhősökből álló szerkesztőségünknek mindig öröm egy jó csajt üdvözülni körünkben. A blog első vendégposztját a szép és okos Manócskának köszönhetjük.

A társadalmi nemekkel foglalkozó kutatások iránt érdeklődő és/vagy azokat aktívan végző kutatókként csodálkozva láttuk, hogy a „genderizmus” vagy gender-ideológia kifejezést egyes publicisztikákban a magukat „szakértőkként” beállítók teljesen hibás értelemben használják.

Bejegyzésünkben arra teszünk kísérletet, hogy tisztázzuk a felmerülő, alapvető tévedéseket és félreértéseket a „genderizmus” fogalmával kapcsolatban.

A téma aktualitását az óvodai nevelés országos alapprogramjáról szóló kormányrendelet módosítása, pontosabban fogalmazva annak egy ominózus mondatát kiforgatva néhány sajtótermék és blogkommentelő által generált felháborodás-hullám adja. Az említett mondatot sokan sok helyen idézték és posztolták már, úgyhogy kellően le van rágva róla minden hús és mócsing is, mi is csupán a történelmi hűség kedvéért idézzük, no meg azért, hogy lássuk, mire is gondolunk pontosan:

„[…] Az óvodai nevelés gyermekközpontú, befogadó, ennek megfelelően a gyermeki személyiség kibontakoztatására törekszik, biztosítva minden gyermek számára az egyenlő hozzáférést, tudatosan kerüli a nemi sztereotípiák erősítését, elősegíti a nemek társadalmi egyenlőségével kapcsolatos előítéletek lebontását.”

A törvénymódosítást a Magyar Közlöny 2009. november 20-ai száma közli, az első média-, illetve politikai reakciók február első felében születtek (lásd pl.: Sándor Csilla: A kormány tiltaná a papás-mamás játékot az óvodában (2010. február 10.)), s egy jó gumicsonthoz hűen most újra elő lehetett venni és rágni egy picit (Lippai Roland: Akkor is a nők szülnek, ha ez egyeseknek nem tetszik (Magyar Nemzet Online, 2010. március 4.)).

Az említett publicisztikákban a kormányrendelet ominózus mondata a család elleni támadás fegyvereként jelenik meg. Azt gondoljuk, hogy rögtön ennél a pontnál meg kell állnunk, mert mit is tekintünk családnak?

A cikkek kontextusában a család kizárólag egy férfi és egy nő kapcsolatán alapszik, szinte csak és kizárólag házasság keretében, az élettársi kapcsolatot e cikkek veszélyesnek láttatják, de a tiltásáig egyelőre nem merészkednek, mert arra azért a fiatal olvasók is felszisszennének. Az egyik cikk retorikai eszközként említi a felkért „szakértő”, Farkas Péter (szociológus, egyetemi tanár a PPKE-n) mondatát az Alkotmányról: „A szakember emlékeztet arra is, hogy a családot, mint a társadalom alapintézményét – aminek a tagja egy nő és egy férfi – az Alkotmány is védi”. Védi, védi, csak a két gondolatjel közötti kitételt, nevezetesen, hogy a család egy férfi és egy nő kapcsolatán alapul (sőt, az előbbi mondat értelmezése szerint csak erre korlátozódik, és nem feltétele, hogy a párhoz gyerek is tartozzon), az Alkotmány nem említi. Ha fellapozzuk a nem is olyan régen elfogadott új Polgári Törvénykönyv családjogra vonatkozó oldalait, e család-definícióval ott sem találkozhatunk. A tévedés oka valószínűleg az, hogy a „szakértő” és az újságíró összekeveri a házasság és a család fogalmát, pedig ezek egymástól különböző társadalmi jelenségek. Az előbbi az élettársi kapcsolatok egyik, ráadásul maga is heterogén fajtája, az utóbbi egy sokkal szélesebb körű társadalmi egység, amelynek létezése és működése nem feltétlenül igényli a házassági kötelék meglétét. 

A család „antropológiai képéről” elmélkedő „szakértő” láthatólag az Alkotmány pontos szövege mellett a családszociológiai szakirodalom minimumát (mondjuk George Murdock munkásságát) sem ismeri, hisz akkor tudhatná, hogy a történelem során és jelenleg a világban is számtalan családmodell létezett és létezik, a kiterjesztett családmodelltől kezdve a nukleárisig, amelyekben a házastársi illetve élettársi viszonyok is meglehetősen változatosak. Egy konzervatív, katolikus egyetemen tanító embertől legalább a Biblia ismerete elvárható lenne, s akkor tudhatná, hogy Isten prófétáinak jelentős többsége bizony-bizony nem az „egy férfi, egy nő, gyerekek” családmodellben élt. (Hanem mondjuk: a patriarcha és sok feleség, köztük egy-két megözvegyült sógornő, gyerekek, unokák, tesók, nagybácsik, befogadott idegenek, rabszolga ágyasok összessége volt a család.)   

De evezzünk most más vizekre, és hagyjuk is a család fogalma körüli polémiák további elemzését. Emeljük ki inkább azt a jelenséget, hogy az említett publicisztikák a házasságon alapuló családra igen veszélyes dologként próbálják meg feltüntetni az ún. gender-ideológiát, avagy genderizmust. Olvasva a cikkeket azt kell látnunk, hogy a gender-ideológia fogalmának használatával egy olyan ideológiát kívánnak jelölni az újságírók és a megszólaltatott „szakértők”, amely ideológiának elsődleges célja a „nemek megszüntetése”, az emberek univerzális, nem nélküli lényekké való alakítása és a különböző szexualitások, leginkább homoszexualitás elősegítése, propagálása. A gender-ideológia erősítése Farkas szerint olyan gyakorlatokból áll, amelyek szembemennek az egy férfi, egy nő alkotta családmodellel.

Nézzük meg közelebbről ezt a gender-ideológiát avagy genderizmust, amelyről Farkas Péter a következő definíciót adja egy 2009. novemberében megjelent interjúban (Lippai Roland: Homoszexualitás és gender, avagy ki szüli majd a gyereket? 2009. november 18.): „A gender ideológia – amely a biológiai, a szexuális és a társadalmi nemet mint kulturálisan konstruált nemi szerepet határozza meg – egyfajta radikális követelés, amely éles ellentétben áll a biológiai és az antropológiai tényekkel.”

Van egy rossz hírünk Farkas Péter számára: a genderizmus avagy gender ideológia terminusa nem ezt jelenti. Sőt, a „gender” még csak nem is nemi szerepet jelent… Sőt, hogy tovább fokozzuk: a cikkben a legnagyobb genderista maga Farkas Péter. A genderizmus ugyanis per definitionem egy olyan ideológia, amely elítéli és szankcionálja az egyén nemének társas környezete által megfelelőnek kikiáltott viselkedéstől eltérő magatartást. (Lásd pl: Darryl B. Hill és L.B. Willoughby (2005): The Development of Validation of the Genderism and Transphobia Scale, Sex Roles, Vol. 53(7/8), 532. oldal) Mondhatnánk, hogy egyfajta szexizmus vagy hímsovinizmus, de nem teljesen az. A genderizmus ugyanis szorosan kapcsolódik ahhoz a vélekedéshez, miszerint a két létező nemen kívül más nem nem létezik, azaz a genderista súlyos devianciaként tekint például a transzszexualitásra és elítéli a transzvesztizmust is. A genderizmus ideológiáját magukénak vallók szigorúan szankcionálnák azt, ha valaki nem a biológiai nemének szerintük megfelelően viselkedik, ha például fiú létére „lányosan” viselkedik vagy fordítva. Ez az ideológia nem vesz tudomást arról, hogy a nemi szerepek – jól dokumentáltan – korban és időben jelentősen eltérnek. A társadalmi nemekkel foglalkozó tanulmányok, azaz a Gender Studies, és az ezen tudományos szakterület kutatói többek között pontosan ezeket a változásokat és ezek okait elemzik valamint azokra a gyakorlatokra mutatnak rá, amelyek megerősítik és fenntartják a genderizmust, e merev, a tényeket elfogadni nem hajlandó ideológiát.

Visszatérve a kiindulópontunkhoz: A Gender Studies kutatói - így R. W. Connell - elemzi azokat a gyakorlatokat, amelyek egyértelműen a reprodukciós funkció mentén tesznek különbséget emberek között. Ebbe szinte mintapéldaként illeszthető a nemi sztereotípiákat megerősítő nevelés: a kislány babázzon, hogy a klasszikus női/anyai szerepet gyakorolja, a kisfiú dömperezzen, hogy érlelje magába a maszkulinitást. Miközben - mint Vanda Lucia Zammanuer vizsgálatából kiderül - ha lehet, ha nem címkézett, akkor a lányok is szívesen választják a dömperezést, vagy a lányok is tudnak nagyon jó csoportvezetők is lenni. S a genderizmus jól leleplezhető paranoiájával ellentétben nem lesz nemtelen a társadalom attól, hogy természetessé válik az, hogy az anyu is vezet autót, az apu meg ott van a fürdetésnél. 

Az említett cikkekben megszólaltatott „szakértő” pedig ha egy társadalmi nemekkel foglalkozó kurzus vizsgáján tette volna a fenti a kijelentéseket, az indexébe egy hatalmas egyes került volna, és jöhetett volna UV-zni a csekk befizetése utána. Így csak arra tudjuk kérni, hogy legközelebb ne nyilatkozzon olyan dolgokról, amelyekhez nem ért, vagy nézzen utána, és legalább az internetes keresőbe üsse be, hogy „genderism”.

Napi tanulság: aki mondja másra, az mondja magára.

Manócska, a totálisan anti-genderista

- Hallottad már Herman Van Rompuy nevét?

- Nem még soha…vagy várj csak…nem ő lett nemrég az EU állandó elnöke?...Igen, már emlékszem. Az arca nincs előttem, de asszem holland vagy belga?

-Hallottad már Barack Obama nevét?

Szóval itt van nekünk ez a Van Rompuy, akit 3 hónapja az Európai Tanács első elnökévé választottak, vagyis inkább informálisan lemutyizták. Egy szürke, unalmas alak, akiről hivatalba lépése óta alig hallottunk valamit és mérget veszek rá, hogy a későbbiekben sem fogunk. A tudományosnak éppen nem nevezheztő villámkutatásom alapján megválasztásának napja, azaz 2009. november 19-e, és 2010. március 1 közötti időszakra keresve, az Index online keresője 6, míg a NOL-é 42 találatot adott ki a nevére. Ugyanezek a keresési eredmények, ugyanerre az időszakra Vlagyimir Putyin esetében 25 és 121, Nicolas Sarkozyre 43 és 104 és Barack Obamára 177 és 404 voltak. Még Tony Blairről is többet írtak, pedig ő jó ideje nem vezetője semminek. A politikai korrektség kedvéért rákerestem ezekre az emberekre a Magyar Nemzet Online-on is, de sajnos az MNO nem jelöli a megjelenő találatok számát. Van Rompuyról nemcsak nálunk nem írnak, az Economis vagy a New York Times keresőjében is messze a többiek mögött kullog idézettségben. De találtam egy másik vicces játékot is. Kezdjük el a google keresőbe beírni Rompuy nevét, az első opció, amely az ő nevét ajánlja fel csak az “u” betű bepötyögése után jelenik meg. Most próbáljuk ugyanezt Obamával.

Úgy tűnik tehát, hogy a mi Hermanunk nem nagyon érdekli a médiát. Persze felvetődik a kérdés, hogy miért olyan nagy baj ez. A vén kontinens eddig is megvolt elnök nélkül, még egy eurokrata ide vagy oda. Álljon itt néhány érv, hogy miért is lett volna fontos az EU számára egy karizmatikus vezető a se szaga, se bűze Herman helyett.

Who do I call, if I want to talk to Europe?

Kissinger nyilvánvalóan most sem kapna megnyugtató választ legendás, bár állítólag el sem hangzott kérdésére. Az biztos, hogy nem Herman az, akit hívni kell ez ügyben. Azt tudjuk, hogy az igazi döntéseket sokszor nagyhatalmú szürke eminenciások hozzák, azonban az elnöki posztnak pontosan arról kellett volna szólnia, hogy valaki egyszemélyben képviseli végre az EU-t. Az arc, akit fel lehet hívni. Van Rompuyt alig ismeri bárki Belgiumon kívül, a New York Times egyszerűen csak “low-profile figure”-nak nevezte. Nehéz elhinni, hogy Amerika, Kína, India, Brazília vagy Oroszország valaha is úgy tekintene Hermanra, mint az Európai Unió első és legbefolyásosabb emberére. Továbbra is direktbe fognak tárgyalni Merkellel, Sárközyvel vagy – még egy rövid ideig – Brownnal, konkrét biznisz ügyben Barosso valamelyik névtelen beosztottjához küldenek futárt, vagy felhívják Silviót, hogy: hé haver, nem tudnád kölcsönadni a nyaralódat a hétvégére egy kis nudizásra a csajommal?

Max Weber írja a karizmatikus vezetőkről, hogy forradalmi változásokat képesek levezényelni, mivel új beállítottságokat hoznak létre környezetükben és ezzel megváltoztatják a közösségben addig megszokott érzületi és cselekvési irányokat. Egy karizmával rendelkező EU elnök talán képes lett volna felrázni az óriásbürokrácia személytelen racionális gépezetét és új életet lehelni az egyre több európai szemében kudarcra ítélt projektbe. Weber, bár nagy rajongója volt a személytelen racionális bürokráciának, azonban azt jól látta, hogy a csúcsvezetést nem szabad bürokratákra bízni. Hát az biztos, hogy az euszkeptikusokat nem Herman fogja átállítani a másik oldalra.

Egy népszerű vezető értéke konkrét összegekben is kifejezhető az adott ország számára. Legalábbis ezt állítja Simon Anholt, aki minden évben egy 20 000 - 40 000 fős közvéleménykutatást végez világszerte. Egy ország elnökének a külföldi népszerűsége erőteljes hatással van az ország termékeinek és szolgáltatásainak a megítélésére és azok keresletére is. Anholt számításai szerint az “Obama hatás” eddig 21 trillió dollar pluszt hozott Amerika számára és jelentősen javította az USA globális “brand”-jét. Kiváncsi lennék a “Van Rompuy hatás” pontos összegére.

A Liszaboni Szerződés fő ambíciója az volt, hogy az EU végre a gazdasági súlyához méltó politikai befolyást szerezzen a világban. Sajnos az EU arca most olyan, mint maga az EU: unalmas, jellegtelen, feledhető, és könyvelő kinézetű. Mindenütt azt olvasni, hogy az előttünk álló évszázad az USA és Kína párharcáról fog szólni. A világ legnagyobb gazdaságáról, az EU-ról mindeközben alig esik szó - ellentétben a 20 évvel ezelötti diskurzussal, ahol még az EU volt maga a XXI. század. A hatalmas pofon amit Kínától koppenhágai klímakonferencián kaptunk, vagy az, hogy Obama fütyül ránk és nem is tervezte, hogy részt vesz a madridi csúcstalálkozón, végre rá kellene, hogy ébresszen minket arra, hogy az EU-t nem veszik komolyan a nagy játszmákban. Egy fajsúlyosabb európai vezetőnek talán esélye lett volna rá, hogy az Európai Uniót, ezt külső szemlélő számára furcsa és érthetetlen képződményt felismerhető módon, egységes formációként rárajzolja a világ politikai térképére. Ezt valószínűleg nem Herman Van Rompuy fogja megtenni. 

„J’y arriverai jamais, je vous dis. L’école c’est pas fait pour moi, m’sieur!”

Daniel Pennac: Chagrin d’école

Szokás mondani, hogy „egyhelyre” megy. Ennek ellenére a levest vagy a perigordi salátát (salade périgourdine), a főételt meg a desszertet mégsem öntjük össze, főleg nem a frisset a penészes múlt hetivel. A „Bölcsek Tanácsának” oktatáspolitikai ajánlás gyűjteménye azonban sajnos ilyen katyvasz. S a moslék akkor is moslék, ha teli van ételkülönlegességekkel meg szarvasgombás ínyencfalatokkal. 

A katyvasz mivolt leginkább abban mutatkozik meg a sok fellengzősség, felesleges metafora és ex cathedra kijelentés mellett, hogy a vezetői összefoglalóban, bevezetőben, ajánlásokban, a dokumentum kimondottan az oktatás egészét érti „iskola” és minden oktatót „pedagógus” alatt. A fő állítás pedig az, hogy az „iskola” azért rossz, mert az „értékválsággal terhelt” magyar társadalom „nem becsüli” eléggé a „pedagógust”.

A dokumentum összefoglalója, fő gondolati vezérfonala tehát nem vesz tudomást arról, hogy a közoktatásnak és a felsőoktatásnak, szakképzésnek, felnőttképzésnek más a funkciója. Például a közoktatásnak célja és alapfeladata az esélyegyenlőség biztosítása, a felsőoktatásnak meg nem. Például a közoktatásban kell a szocializációs alapokat és a tanulási készségeket elsajátítani, ha a felsőoktatásban problémát okoz a késsel-villával evés, az régen rossz. Például a közoktatás közjószág tulajdonságokkal rendelkezik, azaz a nebuló tanítása nem pusztán s nem elsősorban a nebulónak, hanem a többieknek, a köznek jó, s ez a közjószág jelleg egyre gyengébb (sőt akár el is vész) a magasabb évfolyamok, a szakma szerinti specializálódás és felsőoktatás felé haladva. S arról az apróságról sem vesz tudomást az anyag, hogy az EU területén a közoktatás de jure nem piac, a felnőttképzés és a felsőoktatás meg az. Az összemosás átkára szintén szép példa, hogy a közoktatási tananyagok ténylegesen kárhoztatható túlzott heterogenitásának csökkentésével együtt a felsőoktatási tartalmak, tananyagok szűkítését is szorgalmazzák a „bölcsek”, miközben ott pont ezek hiánya a probléma. 

Ebből a váteszi összemosásból is fakadnak az olyan fogalmak, mint a „kulturálisan domináns pedagógus”, aminek jelentését sehogy se sikerült megfejtenünk, vagy az olyan metaforák, miszerint az iskola legyen sziget, elfelejtve - hogy a dokumentum ajánlásaival is teljesen szembe menve - a sziget el vagyon szigetelve a külvilágtól. Az alapvető közgazdaságtani fogalmak ismeretének hiánya mutatkozik meg akkor is, amikor az egyik szerző azon példálózik, hogy az orvosok képzése a felsőoktatásban a „közszolgálati elemek” (sic!) közé tartozik – így például az adófizetők pénzéből kiképzett orvos norvégiai karrierje „közszolgálat”.

A szerzőknek láthatólag sok területhez gőzük sincs, de különböző tévhiteket, toposzokat, légből kapott megérzéseket viszont előszeretettel hangsúlyoznak. Főleg ha nincs a háttértanulmányban vonatkozó fejezet, de néha ennek megléte sem zavarja a „bölcsek” „tisztánlátását”.

Többször ismételgetik, hogy a kreditrendszer a tanulmányok időben való befejezése ellen hat, miközben az eddigi kreditmonitorok ezt nem támasztják alá. Ugyanakkor e vizsgálatok arra viszont rámutatnak, hogy a kreditallokációval súlyos bajok vannak: a kreditek két harmadát az előírt 30 munkaóránál jóval kevesebb teljesítéssel megszerezhetők, azaz a szakok egy része Magyarországon egyszerűen „büfé szak”. (Ennek egyik oka az, hogy túl sok a kurzus és azon belül a kontaktóra. Ennek meg az az egyik oka, hogy magas az oktatók kontaktóra száma, valamint a tanszékek presztízsét a kötelező kreditek határozzák meg...) 

A szerzők belekapnak az oktatás finanszírozás problémáiba, és helyesen rámutatnak arra, hogy a fejkvóta alapú finanszírozásnak vannak buktatói. Ugyanakkor a kutatásokra fordítható tudományos normatíva bevezetését szorgalmazzák a felsőoktatási intézmények esetében, láthatóan nem tudván arról, hogy a kutatásokra fordítható tudományos normatíva a felsőoktatás finanszírozásának egyik lába.

Hasonlóan „differenciált” a fejlesztési források ismerete. A szerzők jogosan kárhoztatják a EU források felhasználási rendjének visszásságait: a túlzott bürokráciát, az elszámolás- és nem eredményközpontú szemléletet, illetve azt, hogy a támogatási konstrukciók kialakítását egy szűk szakértői és bürokrata kör végezte. Azt viszont láthatólag nem tudják, hogy az elszámolás-központú szabályok sajnos az EU szabályai, amelyeken az EU a kutatások támogatására szánt FP7 keretprogram esetében szerencsésen túllépett, a Strukturális és Kohéziós Alapok esetében azonban sajnos még nem. Azaz rossz a Kossuth téri címzés. Ugyanakkor a szerzők által „mediált” támogatásnak nevezett forma létezik, csak global grantnak hívják, és a hazai intézményrendszer töketlensége miatt nincs alkalmazva. Azaz itt meg nem a spanyolviaszt kellene feltalálni, hanem a létező alkalmazását szorgalmazni.

A bosszantó az, hogy a háttéranyagban vannak nagyon jó elemzések, amelyekből jó és konkrét problémamegoldó ajánlások születhettek volna. De a „bölcsek” sokszor nem hallgatnak a szakértőkre, hisz ők nyilván bölcsebbek.

Egyrészt szemezgetnek a tényekből, s a prekoncepcióhoz igazítanak adatokat. Kiemelik, hogy az egyházi fenntartású iskolák fele az átlagnál kiválóbb, elhallgatva, hogy a másik fele meg az átlag alatt teljesítő csóró intézmény, amelyeket a fenntartásra képtelen önkormányzatoktól (és az állami feladatot tiszteletre méltó tűzoltással átvállalva) az egyházak vállalnak át (ha az egyházi és alapítványi iskolák nem fogadnák be ezeket a gyerekeket, azok az utcán, vagy különböző intézmények között pattogva végeznék).

Az SNI, azaz speciális nevelésű igényű diákok arányának növekedését az iskolai színvonal romlásának és a társadalom erkölcsi romlásának mutatatójának látatják a „bölcsek”, miközben az SNI-vé való minősítés egy szegregációs gyakorlat, amivel a szülőknek és pedagógusoknak nem tetsző diákokat távolítják el az intézményből.

Másrészt a teljesen korrekt helyzetelemzésbe olyan állításokat szőnek, melyeknek semmilyen megalapozása nincs sem a szakmai anyagban, sem semmi köze nincs az adott témához.

Ebből a legdurvább: „A jogok és kötelezettségek rendszere megbomlott”, szól az ex cathedra kijelentés, majd hosszú értekezés következik az általános erkölcsi romlásról és az erőszakosság terjedéséről. A bölcsek láthatólag nem akarnak tudomást venni arról, hogy a diákjogok alkalmazásának minősége és az iskolai teljesítmény között a modern világban szoros korreláció tapasztalható, ahogy arról sem, hogy az „Iskoláskorú gyermekek egészségmagatartása” (HBSC) immár több hullámot megélt felmérésből az látszik, hogy a magyar iskolarendszer egyáltalán nem tartozik az erőszakosak közé, és nem növekszik az agresszió. Nem tanárverés van több, hanem fényképes mobiltelefon meg Blikk jellegű morális pánik keltés. A tények totális megerőszakolásán túl azonban nem világos a mondat céljának szemantikai közege sem. A bölcsek vissza akarják állítani a körmöst? Nyilván nem, hanem a teljesítményelv alkalmazásának fokozására gondolhattak, de akkor azt kellene leírni, nem blikkfangokat.

De ilyen az olvasás és az idegennyelv tudás, melyek esetében a szakértők konkrét elemzéseken keresztül mutatják be a szövegértés hiányosságait, az idegennyelv tanulás rendszerének hátulütőit. Mindez a „bölcseket” arra ragadja, hogy kijelentsék: a nemzeti hagyományok ismeretének hiányával (sic!) függ össze az idegennyelv tudás, és a haza ismerete (sic!) teszi demokratikussá és szövegértővé a nebulót. Azaz a 19 megye bemagolása megyeszékhelyestül majd azt okozza, hogy a kiművelt diák demokrata meggyőződésű lesz, megérteti magát itt az SNCF alkalmazottaival (ha-ha), és majd itt el tud igazodni szövegekben, és értelmezni tudja az angol nyelvű CNC-gép ismertetőt. Félreértés ne essék, a hagyományőrzés vagy a nemzettudat és az európaiságtudat funkciójáról, fontosságáról lehet értekezni, csak tessék tényekkel alátámasztani és nem összekeverni a nyelvoktatással vagy a leves fűszerezésének technikájával. Mert ez így ketchup a libamájra.

A fenti példa jól illusztrálja az egész anyag folyamatos ellentmondásosságát. Ugyanis az anyag szakmai ajánlásai explicite az integrált oktatás, a készségfejlesztés és nem a lexikális tudást nyüstölő, magolás központú nevelés valamint a pedagógia központú tanárképzés mellet érvelnek. A konzervatív hanyatláselméletek pátoszos szósza azonban tökéletesen ellentmond ezeknek.

Az anyag egyébként teli van ellentmondásokkal. Tíz oldalon belül értekeznek a bölcsek arról, hogy a Nemzeti Alaptanterv (NAT) által biztosított tanszabadságot szűkíteni kell, illetve hogy tágítani kell (általánosabbá kell tenni a szabályokat). A tények (PISA és egyéb felmérések) azt mutatják, hogy azok a közoktatási rendszerek a jók (svéd, finn), ahol nagyfokú az integráció és kismértékű a tananyagválasztás szabadsága az alsó szinteken. Hasonlóan ellentmondásos, hogy az anyag egyszerre szorgalmazza a nevelési-oktatási programok kialakításába a fenntartók és a szülök, sőt a nagyszülők, meg a Gyevibíró bevonását, valamint a pedagógusok szakmai autonómiájának biztosítását ugyanebben. (Persze össze is lehet a két elvet egyeztetni, csak akkor annak módját tessék leírni.) Az ajánlás egyaránt meg akarja teremteni a közoktatási rendszer teljes átjárhatóságát, a zsákutcás kimenetek megszűntését és fenntartani az ezt lehetetlenné tevő a 8+4 és 6+6 és 4+8 osztályos rendszert, valamint bevezetni a szakiskolák totális leválasztását és kasztosítását a többi középiskola típusról. (A 18 éves tankötelezettség eltörlése (sic!) és a 16 éves, azaz önállóan nem munkaszerződés-képes szakiskolások munkaerőpiacra küldés és de facto kizárása a nyelvi és informatikai képzésekből.)

A legnagyobb diszkrepancia azonban abban van, hogy míg a dokumentum az integrált oktatás, a kompetencia és személy központú pedagógia megteremtéséért küzd, az elmúlt 20 év ugyanezt szorgalmazó reformjait en bloc, mint reformokat kárhoztatja. A reform maga a bűnbak, minden rossznak okozója, miközben az anyag nem pusztán reformokat, hanem újjáépítést, azaz az eddigi beavatkozásoknál is jelentősebb átalakításokat követel.

E sajátos magyar gondolkodásmód miatt bicsaklik meg az ajánlások koherenciája: ugyanis a dokumentum csak és kizárólag külső tényezőket hibáztat: a globalizációt, a társadalom erkölcsi romlását, a döntéshozók erőltetett reformjait valamint Bolognát. Mint Mexikóban a tésztát. A bölcsek egyszerűen nem akarnak arról tudomást venni, hogy az általuk (is) szorgalmazott változások bevezetésének eddigi próbálkozásai jellemzően az oktatási rendszer résztvevőinek aktív ellenállásán buktak meg: a pedagógusokon, az egyetemi oktatókon, az intézményvezetőkön meg a szülőkön és a diákokon, hallgatókon. (Természetesen a Magyar Bálint-i elefánt-a-porcelánboltban mentalitás kárait ki lehetne vesézni korrekten, de ehhez képest csak csapkodás van az anyagban.) 

Két példa:

Az anyag korrekten bemutatja, hogy a Bolognai típusú, mesterképzésre épülő új tanárképzési rendszerrel problémák vannak (keresztféléves végzés, „másfél” szaknyi szaktantárgyi ismeret). Miközben az új típusú pedagógus képzésből idén jön ki az első évfolyam! Azaz az elmúlt 20 év pedagógiai hiányosságait nem okozhatja az új rendszer, azokhoz pont az a szaktantárgyra épülő tanárképzés járult hozzá, amelynek visszaállítását követeli az anyag. Miközben 10 oldallal előrébb a pedagógia központú tanárképzést szorgalmazza, amit az új típusú rendszer vezet be: igaz számos hibával.

Az anyag egyik fő állítása, hogy szükség van Etikai kódex bevezetésére, mind a közoktatásban, mind a felsőoktatásban. A javaslat keretében három tiszteletkört is tesznek a szerzők Hoffman Rózsa valószínűsíthető oktatási miniszternek, az Etikai kódexek nagyasszonyának, azonban arról elfeledkeznek, hogy az Etikai kódexek bevezetését a pedagógus szakszervezetek fúrták meg. Meg arról is, hogy a szerzők diagnózisa szerint az oktatás egyik problémája az, hogy a NAT túl bonyolult, túl sok oldalból áll, valamint a pedagógiai munkától túl sok időt vesz el az átláthatatlan szabályoknak való megfelelés és az adminisztráció. Ezért a bölcsek a NAT-ba még 20-30 oldal etikai részt kívánnak belefűzni, továbbá a házirenden és a nevelési-oktatási programon felül még több oldalnyi Etikai kódexet is kötelezően kidolgoztatnának.

A diagnózisok és az ajánlások közötti ellentmondásokon túl az ajánlások, javaslatok megfoghatatlansága is az anyag gyengéje. Ilyen majdnem az összes: „Legyen, fontos, kívánatos + teljesen általános frázis.” Nagyon kevés a konkrét, és még kevesebb az igazán bevállalós javaslat.  

Csak egyet lehet érteni a szakfelügyeleti rendszer közoktatásbeli visszaállítását és a folyamatos független minőségellenőrzés bevezetését szorgalmazó javaslattal. (Az ajánlás csak eddig jut el, de azt már explicite nem mondja ki, hogy az alkalmatlan pedagógusokat ki kell rúgni. Pedig erről volt eddig az egyetlen oktatáspolitikai témájú kampányvita, ahol a Fidesz szakértői ezt pedzegették, az MSZP felháborítónak tartotta, a Fidesz meg végül benémult a józan ész megszólalása hallatán.) A finanszírozásai szabályok betarthatóságának biztosítása szintén fontos ajánlás, amely esetében a korrupciós ajánlások büntető szemlélete helyett érdekes módon a szabályozók életszerűvé tételét szorgalmazzák, itt felismerve, hogy a csalást és korrupciót sokszor a szabályozási rendszer kényszeríti ki. A felsőoktatás szakburjánzásának visszaszorításával és a szakengedélyezés lobbi-mentessé tételével, valamint a folyamatos minőségbiztosítás megteremtésével egyet kell érteni, csak a konkrétumok hiányoznak: a bölcsek nem merik sem a MAB, sem az OH, sem az OFI hiátusait és jövőbeni elképzelhető funkcióit boncolgatni. Üdítő az anyagban, hogy a korai nevelés szakembereit az egyetemi professzorok fölé helyezi, s a magyar szinkronlobbi elküldése melegebb égtájakra valamint a filmek feliratozásának szorgalmazása is kifejezetten szívünkből szólt.

Azonban hiába van ott a friss viande ciute à point, ha moslékkal van leöntve. A 158 oldal dokumentum szakmailag alátámasztott részeiből, megfosztva a sok bullshittől, betartva a közpolitikai ajánlások szabályait születhetett volna egy korrekt és tényleg vitaindító anyag. Így azonban az egész - erdőkímélő módon - megfogalmazva nem több a következő 158 karakternél: „Az oktatás rossz. A pedagógusoknak is rossz. A tehetségeket nem segítik eléggé. A nevelés-oktatás legyen jó. Kívánatos, hogy a pedagógusoknak jó legyen. Ámen.”

Ui: „Az elemzés során a hibákat az elért eredményeknél sokkal nagyobb terjedelemben szerepeltettük. (…) A hibákra való összpontosítással nem ezeknek a nagyszerű eredményeknek és értékeknek lebecsülése, hanem a változtatási pontok kiemelése volt a szándékunk.” Szárny és Teher Ajánlás a nevelés-oktatás rendszerének újjáépítésére és a korrupció megfékezésére. Bölcsek Tanácsa Alapítvány, 2009, 35. oldal.

A Szárny és Teher korrupcióval foglalkozó része a következő recept alapján született. Végezz el egy 5 perces google keresést és ezután látogasd meg a téma legbefolyásosabb - khm - ismerőjének, a Transparency International magyar szervezetének a weboldalát, valamint töltsd le a TV-ben, a rádióban és a Figyelőneten legtöbbet szereplő korrupcióval foglalkozó társadalomtudós Corvinus Egyetem oldalán található egyik tanulmányát. Fusd át a letölthető anyagokat egy délután alatt. A témával évek óta foglalkozó, nemzetközileg is elismert hazai kutatóknak (Sajó András, Sík Endre, Hankiss Elemér, Kornai János, Böröcz József,) valamint a korrupció külföldi nagyágyúinak (Ackerman, della Porta, Lambsdorff, Lomnitz, Johnston) a munkáit nagy ívben kerüld el. Ollózd össze az egészet a fent említett 2 forrás anyagaiból, majd öntsd le egy adag rendpárti ideológiával. Mielőtt a katyvasz elkészülne apró kis szösszenetekkel bizonyítsd, hogy nem sokat értesz a témához, pedig már 2 napja foglalkozol vele. De sebaj, mert máris a terület nagy “Bölcsei” között tartanak számon. A végén jöhet a feketeleves. Mondd meg a frankót, hogy hogyan kell ezt a fránya szabálykerülő népet 2 év alatt megrendszabályozni: rend, fegyelem, megtorlás!!! Ennyi…

Az első benyomásom az anyagról az volt, hogy alig-alig különbözik azoktól az elemzésektől, amiket az egyes minisztériumok és állami vállalatok (lásd BKV) a gyújtósutánpótlás fedezésére rendelnek meg a haverjuk bétéjétől a hidegebb téli napokra. Persze értem én a dolgot, ez a tanulmány a nagyközönség számára készült, ezért nem is kérem rajta számon az olyan apróságokat, mint a korrupció fogalmának definciója. Pedig a tudós Bölcsek Tanácsa, - micsoda röhejes név a Harry Potterből - ha vette volna a fáradságot és utánanéz, biztos meglepődött volna rajta, hogy a közgazdaságtan, politikatudomány, szociológia, pszichológia vagy az antropológia és ezeken belül az egyes alirányzatok mennyire különböző módon definiálják és kezelik a korrupció fogalmát. Néhány elvetemült társadalomtudós még azt is meg meri kockáztatni, hogy a korrupció tulajdonképpen pozitív dolog, egyfajta lokális védekezőmechanizmus a csúnya globális tőkével és az általa kikényszertett személytelen, túlracionalizált, hatalmi alapon lefektetett szabályrendszerrel szemben. Az életvilág kollektív lázadása az individualista rendszerrel szemben. Sőt, olyan is volt, aki azt állította, hogy 70-80-as évek magyarországi második gazdasága és mutyija fontos szerepet játszott abban, hogy a merev és működésképtelen szocialista gazdaság mögött/mellett egy virágzó, néha egészen piacszerűen működő gazdasági alrendszer alakult ki. Szóval én egy kissé finomítanék az olyan nagyképű kijelentéseken, mint: „A korrupció korunk egyik legnagyobb mételye.” Ez már csak azért sem igaz, mert már az ókori görögök és rómaiak  is beszámoltak a jelenségről, s minden középiskolás hallott már a baksis nevű intézményről.

Az egész anyagot egy óriási ellentmondás feszíti. A szöveg végig Sólyom Elnök Úr véleményét szajkózza, nevezetesen, hogy a korrupció hazánkban már-már elviselhetetlen méreteket öltött és a legnagyobb társadalmi problémává vált. Ez lehet, hogy így van, a Bölcsek azonban elmulasztják ezt az alapvetést empírikusan is igazolni. Az egyetlen adat, amelyre hivatkoznak, a Transparency International szent indexe pont azt mutatja, hogy a korrupció mértéke nem változott jelentősen az utóbbi években. Számos szerző írt fontos dolgokat a korrupció lehetséges magyarországi becsléséről, - pontosan mérni lehetetlen-(lásd pl. Sík vagy Bognár-Gál) ez azonban valahogy elkerülte a  Bölcsek figyelmét. Tanulmányíró szemináriumokon való részvétellel megelőzhetők az ilyen kínos logikai bukfencek.

A különböző intézmények elégtelen működése és korrupció burjánzása közötti összefüggések taglalása mellet a tanulmány arra is szán néhány mondatot, hogy karakán módon kiálljon országunk energiavagyonának és természeti kincseinek a magántőke számára történő „kiárusításával” szemben, mondván, hogy az állam igenis “jó gazda”. Ezzel talán még nem is lenne baj, de a tétel indoklása meglehetősen gyengére sikeredett:  “Elméleti és gyakorlati alapon is kijelenthető, hogy egy vállalat működésének minősége nem függ attól, hogy magán- vagy közösségi tulajdon.”

Jézusom. Pedig ilyen és hasonló, tudományos hivatkozás nélküli kinyilatkoztatásokból jó pár megtalálható a szövegben. Mint korrupcióval foglalkozó szakembereknek, fel kellene tűnnie a szerzőknek, hogy a nagy állami óriások – nemcsak nálunk, hanem szerte a világon - kedvelt kifizetőhelyei különböző pártoknak (lásd nálunk MÁV, BKV, energiaszektor), felhasználhatók politikai célokra és szavazatvásárlásra (alacsonyan tartott gázár), valamint nagyszerű foglalkoztatói a semmihez sem értő politikusoknak, rokonságuknak és sleppjüknek, egyszóval a korrupció melegágyai. Ráadásul az a tény, hogy az ilyen jellegű szervezetek sokkal ritkábban mennek csődbe, mert a tulajdonos állam mindig mentőövet dob nekik, egészen más szervezeti működést és felelősségviselést eredményez, mint a magántulajdonú üzleti vállalatoknál. Ha naivan mégis azt gondolnák, a mai magyar szabályozási konstrukció melletti állami tulajdon olyan, mint a piaci, esetleg merítkezhetnének a Bölcsek egynémelyikének tapasztalataiból a magyarországi egyetemeken.

A korrupcióval legkevésbé fertőzött nyugati, és főleg angolszász társadalmakban a szabálykövetés belsővé tett magatartás és nem az állami intézmények  kényszerítik ki az emberek szétparáztatásával. Az amcsik például éjjel sem hugyoznak a parkban, amikor pedig senki sem látja őket. Egyszerűen azért mert ez a szabály. Az, hogy ez miért van így Nyugaton, egy érdekes kérdés. Valószínűleg közrejátszik benne a protestáns etika, a civilizáció folyamata, az intézmények – sokszor fizikai - mikrohatalmi struktúrája a szocializáció évei alatt és a persze a kapitalista rendszer párszáz éves hagyományai és a viszonylagos anyagi jólét. Na meg a társadalmi bizalom.

A Bölcsek az általuk kidolgozott korrupció ellenes nemzeti programtól már 2. évben látványos javulásokat várnak, mindezt a bíróságon, ügyészségen és rendőrségen belüli külön felállítandó részlegekre és természetesen egy korrupció ellenes szuperintézményre alapozva. Arról egy szó sem esik, hogy a magyar társadalom épp egy súlyos, kulturális- és értékválság kellős közepében lavíroz és hogy az anómia a társadalom szinte minden szegletét elérte. A társadalmi struktúra szétesőben, senki sem találja a helyét és a viszonyítási pontokat ebben a furcsa poszt-szocialista kapitalizmusban. A gazdasági helyzetet ne is említsük. Egy ilyen Zeitgeist-ben hajítófát sem ér a korrupcióellenes szuperhatóság vagy a formális szabályok szigorítása. Hogyan hihetik azt a tisztelt Bölcsek, hogy a leleményes magyar nemzet, amelynek leleménye évszázadok óta éppen abban áll, – vagy legalábbis ezt hiszi magáról – hogy hogyan kerülje és röhögje ki az aktuális legfelső hatalmat, praktikusan saját államát, a szigorú kontroll hatására kezesbárányként szabálykövetővé válik? Miért gondolják, hogy a társadalmi bizalom hatalmi szóval létrehozható? Miért feltételezik azt, hogy mindenki erkölcstelen (“A kezdeményező már eleve morális gátlások nélkül cselekszik.”) és ezért lép be korrupt tranzakciókba, nem pedig valamiféle külső kényszer hatására cselekszik? Ha a fizetésem ötszörösét vagy a jogsimat is ott kell hagynom egy vacak gyorshajtás miatt, nem marad más választásom, mint megkenem a rendőrt. Ráadásul például a neoinstitúcionalista iskola szerint, a magas szintű morál, lojalítás és megbízhatóság nagyon fontosak a hosszútávú korrupt kapcsolatokban, ezeket  nagyra értékeli a korrupt partner, mivel garanciát jelentenek számára az egyezség betartására és ezáltal csökkentik a korrupció kockázatát és tranzakciós költségeit (mindíg új partnerek keresése, konspiráció stb.). Az sem tűnik fel a Bölcseknek, hogy valószínűleg nincs elég legálisan elérhető pénz a rendszerben, miközben a magas szintű fogyasztás, a lapostévé birtoklása megkerülhetetlen kulturális norma. Valahonnan tehát meg kell teremteni a rávalót. Nem is beszélve a politikai rendszer alulfinanszírozottságáról, a pártfinanszírozás minden pártot korrumpáló nonszenszéről. Arról sem esik szó, hogy a magyar sokkal inkább network társadalom a nyugatiakhoz képest. Ezek az informális hálózatok pedig olcsó és kényelmes infrastruktúrát jelentenek a korrupt tranzakciókhoz. A 19. századi hazai kapitalista fejlődés is sokkal inkább kisvállalkozások informális hálózatán alapult, csakúgy, mint a második gazdaság, szemben a nyugattal, ahol óriási formális bürokratikus szervezetek jöttek létre. Ráadásul a nácik és a kommunisták áldásos tevékenységének köszönhetően az a réteg, amelyik szorgos, okos, innovatív munkájával és vállalkozásaival megteremthette volna a mintát a becsületes gazdagodásra, a városi középosztály gyakorlatilag eltűnt Magyarországon.

Több kutatás bizonyította, hogy a drákói szigor nemhogy nem csökkenti a korrupció mértékét, hanem egyenesen káros hatása van szervezeti szinten. A totális kontroll és a túl szigorú büntetések jelentősen rombolják az irodai légkört és vezetés ellenes attitűdöt alakítanak ki az állami és a piaci szervezeteknél egyaránt. Azok az emberek, akik enyhébb szabályszegésekért kemény büntetést kaptak, később sokkal könnyebben elcsábulnak a komolyabb ajánlatoknak, hiszen “hivatalosan” már megkezdték korrupt karrierjüket és a bélyeget így-is, úgy-is rájuk sütötték. A kemény megtorlás esélye azt eredményezi, hogy mindenki be lesz szarva, könnyebben elkaphatóvá és így, zsarolhatóvá válik. Továbbá a szigorúbb bűntetés lehetőségét beárazzák a korrupt felek. Az eredmény többnyire nem a korrupt tranzakciók számának csökkenése, hanem a „visszaosztandó” százalék jelentős növekedése, mivel a magasabb kockázatért magasabb haszon jár. Elemzések szerint a korrupció elleni harcban a szigorúbb szabályozás még egyetlen országot sem juttatott kedvezőbb pozícióba a bűvös Transparency International Indexen. Sokkal hatásosabb fegyvernek bizonyult például a korrupcióban résztvevő felek közötti bizalmi viszony aláaknázása, vagy a korrupt üzletek tranzakciós költségeinek növelése bizonyos módszerekkel. Sajnos úgy tűnik azonban, hogy a Bölcsek nem nagyon olvasták a releváns irodalmat, mivel csak a Transparency International magyar weboldaláig jutottak el. Csak remélni merem, hogy a munkájukat ingyen adták ehhez a felejthetetlen műhöz, nem pedig hamis számlára vették fel a honoráriumot.

A közhatalmi felhatalmazással nem rendelkező testületektől (ld. Nemzeti Csúcs) egyébként hideglelést kapó  Köztársasági Elnök létrehívta a saját Bölcsek Tanácsát, hogy az oktatással és korrupcióval, mint két kiemelten fontos társadalmi kérdéssel kapcsolatban fogalmazzon meg komoly javaslatokat Szárny és Teher címmel.

Mi is komolyan vettük a kezdeményezést. E komoly dokumentumokat komolyan elolvastuk és három részletben meg is emésszük: 

1. Mintegy aperóként vagy az ízlelőbimbókat bemelegítendő levesként általános véleményt tálalunk a Bölcsek Tanácsáról és a két dokumentum egészéről.
2. Főételként a korrupciós fejezetekről adunk a hungaricumokon túlnyúló szellemi tápot.
3. Végezetül oktatásra vonatkozó csodás ajánlások csúsznak le mintegy habos tortaként amúgy is megterhelt gyomrunkba.

Elöljáróban: A kezdeményezést értékeljük, a megvalósításról és a dokumentumról a véleményünk lesújtó.

Már az elnevezés során gyanút fogtunk. Lehetséges-e, hogy egy országban legyen négy olyan ember, aki okosabb, ügyesebb, bölcsebb mindenki másnál? S ha igen, mi tesz egy bölcset bölcsé? De tegyük fel, hogy létezik ilyen, s ismerjük a bölcsesség kritériumait. Milyen eljárással fogjuk megtalálni éppen azt a négyet, aki e kritériumok mindegyike szerint másoknál jelesebb személyiség? És miért éppen négy, nem három, vagy öt?

Számunkra reálisabbnak tűnik, hogy egy országban van néhány olyan ember, akinek érdemeit egy bizonyos területen a szakemberek jelentős része elismeri és a magáénál nagyobbnak tekinti, akár függetlenül attól, hogy egyetért-e az illető értékválasztásaival, megoldási javaslataival, problémafelvetéseivel. Ebben az esetben megtalálható az a néhány szakember, aki például az oktatásról és korrupcióról helyzetfelmérést készít és javaslatokat fogalmaz meg. Továbbá szerencsésnek tartjuk, ha egy olyan, politikailag széjjelszakított országban, mint a miénk, minden nagyobb ideológiai irányhoz, elemzési iskolához, tudományos paradigmához vagy közpolitikai szempontból releváns csoporthoz, szervezethez köthető szakértő jelen van egy ilyen Tanácsban, de legalábbis az annak munkáját segítő bizottságokban.  

További kérdést vet fel, hogy vajon miért e két kérdéskört választotta ki nagyrabecsült elnökünk? Az oktatás esetében kevésbé, a korrupciónál inkább érzékelhető, hogy tulajdonképpen öngerjesztő és nagy tehetetlenségű társadalmi - konstrukciós folyamatok révén jön létre vagy válik fontossá az adott kérdés. A korrupcióról öt éve még másképp gondolkodtunk, s nem lehetetlen, hogy az egyébként mindig is hasonló mértékű jelenség felszínre kerülése okozza érzékenységünk növekedését.

A tanács valóban nagyérdemű tagjai, az ajánlások mesterszakácsai: Csermely Péter biokémikus. Szakmája mobiltelefon moratórium alatti gyakorlása mellett tehetséggondozó programokat vezet és hálózatelemezéssel is foglalkozik. Ily módon bele-belekap társadalmi hálózatok elemzésébe vagy iskolai tehetséggondozó programok tervezésébe is - de egy későbbi írásban foglalkozunk majd azzal a jelenséggel, ahogyan természettudósok nyúlnak társadalmi kérdésekhez.

Dr. Lámfalussy Sándor, makroközgazdász, az „Euró atyja” jegybanki, banki tapasztalatokkal rendelkezik és természetesen egyetemi oktatóként, egyetemvezetőként az európai felsőoktatásban is van tapasztalata.  

Eva Joly, jogász, gazdasági joggal foglalkozik. 1990-től foglalkozik korrupciós ügyekkel, korrupcióellenes szabályozással.

Fodor István, villamosmérnök, vállalatvezető, mellékállásban egyetemi oktató.

Elmondható tehát, hogy a Bölcsek Tanácsát felsőoktatási tapasztalatokkal rendelkező biokémikus, makroközgazdász, gazdasági jogász és vállalatvezető alkotják, s emellett Csermely Péter foglalkozik középiskolás diákok tehetséggondozásával, valamint Eva Joly konkrét korrupciós ügyekkel.

Nos, azt azonban bátran kijelenthetjük, hogy oktatási szakértő egy sincs a csapatban. Ugyanis a szakértőnek van egy nagyon sajátos jellemzője, amivel egyik Bölcs sem rendelkezik. Az oktatás folyamatait nem csupán belülről, hanem mintegy külső szemlélőként, folyamatában és struktúrájában is átlátja, és a szakmájának tárgyával szakmája fogalmai és eljárásai szerint bánik. Tud főzni és éttermet vezetni, s nem pusztán szeret a Ráspihoz járni, vagy összedobni valami finomat a vendégeknek. Feltehetően a fenti hiátust küszöbölné ki az oktatási háttéranyagot készítő szakemberek népes csoportja, ugyanakkor az anyagon ezen szakértők hatása nem nagyon látszik. A szakértők által szállított alapanyagok fellelhetőek ugyan a Nagy Műben, de egymáshoz való viszonyuk kérdéses, felhasználásuk mikéntjének logikáját mintegy titok leplezi. Mondhatni a „Szárny és Teher” Ajánlás 219 oldalának és „A magyar oktatás helyzetének elemzése” Háttéranyag 287 oldalának ízvilága nem mindenben harmonizál.

Ahogy egyetemi oktatóknak felsőoktatási korrupciós ügyekben is nyilvánvalóan van tapasztalata annak, aki gazdasági körökben mozog.  Persze az ellenőr megvesztegetéséhez nem kell bankigazgatónak lenni. Ugyanakkor véleményünk szerint egy ilyen tanácsban olyanoknak is kell ülniük, akik nem csak megtapasztalták, de egy meghatározott társadalmi-jogi kontextusban el tudják helyezni a jelenséget. Eva Joly tehát telitalálatnak tűnik ebből a szempontból, ugyanakkor hiányoljuk azokat az antropológusokat, szociológusokat, közgazdászokat, akik a  témával foglalkoznak (Szántó Zoltán, Sík Endre, Hankiss Elemér, Kornai János, Böröcz József, stb.). A korrupció esetében ráadásul háttéranyag sem készült a szakmabeli jártasság hiányainak pótlására.

Az egész Tanács koncepciója jellemzően magyar módi, egy kis ezoterikus váteszi szereppel fűszerezve:

A hús:  

1) Kinyilatkoztatás. Hierarchikus kommunikáció. A felkentek megmondják a tutit, nekünk a Zembereknek. A szolgabíró, a minisztériumi ember, meg a Kudlikjuli. 

2) Megmondjuk érzésből. Tökmindegy mi a szakmánk, mindenhez értünk – focihoz, oktatáshoz. 

3) S végül feltaláljuk a spanyolviaszt. Azaz nem érdekel, hogy mások mit is mondtak a kérdésben, korábbi eredményekre nem építünk. Vagy ha mégis, csak azt és úgy használjuk amely saját pre-víziónkat megtámogatja.

A fűszer pedig:

4) Homályos metaforákba burkolva kívánsághalmazok égre maszatolása.

Az Ajánlás maga egyszerűen nem finom. Több alapvető probléma van vele.

• A dokumentum koncepciója, hogy diagnózisokat állít fel, majd megoldási javaslatokat               fogalmaz meg. Csakhogy két elemi lépcső kimaradt.  A dokumentum nem fogalmaz meg konkrét célokat. Lózungokat mond arról miért káros a korrupció vagy miért fontos az oktatás, de hogy mi az a konkrét célállapot ahova el kellene jutnunk, hiányzik. Az oktatásnál találtunk ugyan erre való törekvést. Ahogy a legtöbb magyar projektnél, pont az hiányzik, amin vitatkozni lehetne. Ki vitatná, hogy jó lenne, ha a pedagógusok megbecsült tagjai lennének a társadalmunknak? De mit is jelent ez? Hogy a fizetésük a felső quartilisben van? Hogy mindenképpen legalább a 4-szerese az aktuális létminimumnak? Hogy előre köszönünk nekik az utcán? Mikor tekintjük elértnek a célokat? És miért pont 2020 és 2030? Miért nem 2015 vagy 2045?  Ráadásul a célok összessége a „habostorta”   kategória. Ha mindezt kitűzzük és még hierarchiát sem állítunk fel közöttük, tuti a kudarc. Ez is gyakori hiba a tervezésben. Jobban örültünk volna kevesebb, egyértelműbb, konkrétabb célkitűzésnek.
• A helyzetelemzés, az alapanyag se kiváló minőség. A diagnózisok során a Bölcsek egyszerűen túl nagyot akartak markolni. A dokumentum úgy egy harmadában általánosságokban beszélnek, és azt a benyomást keltik, mintha értenék az egész világot. Az Oktatási háttérelemzés első fejezetében egy oldalban hadoválnak a „nevelés és oktatás helyzetét a nyugati civilizáció egészében meghatározó társadalmi változások-ról”. Az elemzések tartalmaznak olyan  kijelentéseket tartalmaznak, amelyek, az egész „nyugati civilizációra” vonatkoznának, és egyértelműek lennének, holott felelős tudós nem tesz „ez így van” típusú kijelentéseket ilyen rettenetesen komplex, milliós létszámú, többszáz éves rendszerekről. Vagy az egyébként korrekt háttéradatokat egy-egy metafóraval nyakon öntve teszik túl általánossá és értelmezhetetlenné a dokumentum állításait.
• Az oktatási rész alaposabb, a korrupciós rész felszínesebb. Mindkét esetben találunk adatokat, és olyan folyamatok említését, amelyekkel többé-kevésbé mindenki egyetért. Az ezek közötti viszonyok azonban nem tisztázottak és egyértelműnek tűnnek, holott ebben legalább annyi vitalehetőség van, mint a célokban és javaslatokban.
• Mind a diagnózisok, mind a javaslatok egy egyértelműen elitista és keresztény-konzervatív világképet tükröznek. A probléma az, hogy a dokumentum nem tisztázza, szerzői ezen a platformon állnak. Csak közben elejtett megjegyzésekből, különböző jelenségek minősítéséből és a nyelvhasználatból derül ki, mi is a helyzet, ami azért problémás, mert egy diagnózis sohasem neutrális. Csak példaként, az oktatás eltömegesedését lehet a színvonalcsökkenéssel összekötni és a sátán művének tekinteni, de lehet az oktatáshoz való hozzáférés demokratikus folyamataként is értékelni. Ha közpolitikai diagnózist készítünk, akkor illik megmondani, milyen szemüvegen keresztül nézzük a világot és a mi szemüvegünket nem az egyetlen lehetséges szemüvegként beállítani.

Az, hogy nem sikerült a magyar móditól elrugaszkodni, hogy a célok nem konkrétak, túl sokat markolnak és a hierarchia nem világos közöttük azt eredményezi, hogy a három elem közötti viszony sem világos. Nem derül ki, mely célokat pontosan mely eszközökkel fogjuk elérni., mindez azzal megspékelve, pedig, hogy az egész folyamat nem több lépcsőben zajlott le – először a célok társadalmi vitája, majd a diagnózisoké, végül a javaslatoké) alapvetően hiúsítja meg a Köztársasági Elnök szándékát. Egyszerre kell vitáznunk egy olyan megállapítás és anyaghalmazzal, amivel nagyon nehéz – és szinte lehetetlen megegyezésre jutni, így nem párbeszédet eredményez majd, hanem arra ösztönöz, hogy egymás mellett fogalmazzuk meg céljainkat diagnózisainkat és javaslatainkat. Nem egy közös tortánk lesz, hanem a miénk, a  tiétek, meg az övék, viszont cserébe egyiket sem fogjuk megsütni.