A közhatalmi felhatalmazással nem rendelkező testületektől (ld. Nemzeti Csúcs) egyébként hideglelést kapó  Köztársasági Elnök létrehívta a saját Bölcsek Tanácsát, hogy az oktatással és korrupcióval, mint két kiemelten fontos társadalmi kérdéssel kapcsolatban fogalmazzon meg komoly javaslatokat Szárny és Teher címmel.

Mi is komolyan vettük a kezdeményezést. E komoly dokumentumokat komolyan elolvastuk és három részletben meg is emésszük: 

1. Mintegy aperóként vagy az ízlelőbimbókat bemelegítendő levesként általános véleményt tálalunk a Bölcsek Tanácsáról és a két dokumentum egészéről.
2. Főételként a korrupciós fejezetekről adunk a hungaricumokon túlnyúló szellemi tápot.
3. Végezetül oktatásra vonatkozó csodás ajánlások csúsznak le mintegy habos tortaként amúgy is megterhelt gyomrunkba.

Elöljáróban: A kezdeményezést értékeljük, a megvalósításról és a dokumentumról a véleményünk lesújtó.

Már az elnevezés során gyanút fogtunk. Lehetséges-e, hogy egy országban legyen négy olyan ember, aki okosabb, ügyesebb, bölcsebb mindenki másnál? S ha igen, mi tesz egy bölcset bölcsé? De tegyük fel, hogy létezik ilyen, s ismerjük a bölcsesség kritériumait. Milyen eljárással fogjuk megtalálni éppen azt a négyet, aki e kritériumok mindegyike szerint másoknál jelesebb személyiség? És miért éppen négy, nem három, vagy öt?

Számunkra reálisabbnak tűnik, hogy egy országban van néhány olyan ember, akinek érdemeit egy bizonyos területen a szakemberek jelentős része elismeri és a magáénál nagyobbnak tekinti, akár függetlenül attól, hogy egyetért-e az illető értékválasztásaival, megoldási javaslataival, problémafelvetéseivel. Ebben az esetben megtalálható az a néhány szakember, aki például az oktatásról és korrupcióról helyzetfelmérést készít és javaslatokat fogalmaz meg. Továbbá szerencsésnek tartjuk, ha egy olyan, politikailag széjjelszakított országban, mint a miénk, minden nagyobb ideológiai irányhoz, elemzési iskolához, tudományos paradigmához vagy közpolitikai szempontból releváns csoporthoz, szervezethez köthető szakértő jelen van egy ilyen Tanácsban, de legalábbis az annak munkáját segítő bizottságokban.  

További kérdést vet fel, hogy vajon miért e két kérdéskört választotta ki nagyrabecsült elnökünk? Az oktatás esetében kevésbé, a korrupciónál inkább érzékelhető, hogy tulajdonképpen öngerjesztő és nagy tehetetlenségű társadalmi - konstrukciós folyamatok révén jön létre vagy válik fontossá az adott kérdés. A korrupcióról öt éve még másképp gondolkodtunk, s nem lehetetlen, hogy az egyébként mindig is hasonló mértékű jelenség felszínre kerülése okozza érzékenységünk növekedését.

A tanács valóban nagyérdemű tagjai, az ajánlások mesterszakácsai: Csermely Péter biokémikus. Szakmája mobiltelefon moratórium alatti gyakorlása mellett tehetséggondozó programokat vezet és hálózatelemezéssel is foglalkozik. Ily módon bele-belekap társadalmi hálózatok elemzésébe vagy iskolai tehetséggondozó programok tervezésébe is - de egy későbbi írásban foglalkozunk majd azzal a jelenséggel, ahogyan természettudósok nyúlnak társadalmi kérdésekhez.

Dr. Lámfalussy Sándor, makroközgazdász, az „Euró atyja” jegybanki, banki tapasztalatokkal rendelkezik és természetesen egyetemi oktatóként, egyetemvezetőként az európai felsőoktatásban is van tapasztalata.  

Eva Joly, jogász, gazdasági joggal foglalkozik. 1990-től foglalkozik korrupciós ügyekkel, korrupcióellenes szabályozással.

Fodor István, villamosmérnök, vállalatvezető, mellékállásban egyetemi oktató.

Elmondható tehát, hogy a Bölcsek Tanácsát felsőoktatási tapasztalatokkal rendelkező biokémikus, makroközgazdász, gazdasági jogász és vállalatvezető alkotják, s emellett Csermely Péter foglalkozik középiskolás diákok tehetséggondozásával, valamint Eva Joly konkrét korrupciós ügyekkel.

Nos, azt azonban bátran kijelenthetjük, hogy oktatási szakértő egy sincs a csapatban. Ugyanis a szakértőnek van egy nagyon sajátos jellemzője, amivel egyik Bölcs sem rendelkezik. Az oktatás folyamatait nem csupán belülről, hanem mintegy külső szemlélőként, folyamatában és struktúrájában is átlátja, és a szakmájának tárgyával szakmája fogalmai és eljárásai szerint bánik. Tud főzni és éttermet vezetni, s nem pusztán szeret a Ráspihoz járni, vagy összedobni valami finomat a vendégeknek. Feltehetően a fenti hiátust küszöbölné ki az oktatási háttéranyagot készítő szakemberek népes csoportja, ugyanakkor az anyagon ezen szakértők hatása nem nagyon látszik. A szakértők által szállított alapanyagok fellelhetőek ugyan a Nagy Műben, de egymáshoz való viszonyuk kérdéses, felhasználásuk mikéntjének logikáját mintegy titok leplezi. Mondhatni a „Szárny és Teher” Ajánlás 219 oldalának és „A magyar oktatás helyzetének elemzése” Háttéranyag 287 oldalának ízvilága nem mindenben harmonizál.

Ahogy egyetemi oktatóknak felsőoktatási korrupciós ügyekben is nyilvánvalóan van tapasztalata annak, aki gazdasági körökben mozog.  Persze az ellenőr megvesztegetéséhez nem kell bankigazgatónak lenni. Ugyanakkor véleményünk szerint egy ilyen tanácsban olyanoknak is kell ülniük, akik nem csak megtapasztalták, de egy meghatározott társadalmi-jogi kontextusban el tudják helyezni a jelenséget. Eva Joly tehát telitalálatnak tűnik ebből a szempontból, ugyanakkor hiányoljuk azokat az antropológusokat, szociológusokat, közgazdászokat, akik a  témával foglalkoznak (Szántó Zoltán, Sík Endre, Hankiss Elemér, Kornai János, Böröcz József, stb.). A korrupció esetében ráadásul háttéranyag sem készült a szakmabeli jártasság hiányainak pótlására.

Az egész Tanács koncepciója jellemzően magyar módi, egy kis ezoterikus váteszi szereppel fűszerezve:

A hús:  

1) Kinyilatkoztatás. Hierarchikus kommunikáció. A felkentek megmondják a tutit, nekünk a Zembereknek. A szolgabíró, a minisztériumi ember, meg a Kudlikjuli. 

2) Megmondjuk érzésből. Tökmindegy mi a szakmánk, mindenhez értünk – focihoz, oktatáshoz. 

3) S végül feltaláljuk a spanyolviaszt. Azaz nem érdekel, hogy mások mit is mondtak a kérdésben, korábbi eredményekre nem építünk. Vagy ha mégis, csak azt és úgy használjuk amely saját pre-víziónkat megtámogatja.

A fűszer pedig:

4) Homályos metaforákba burkolva kívánsághalmazok égre maszatolása.

Az Ajánlás maga egyszerűen nem finom. Több alapvető probléma van vele.

• A dokumentum koncepciója, hogy diagnózisokat állít fel, majd megoldási javaslatokat               fogalmaz meg. Csakhogy két elemi lépcső kimaradt.  A dokumentum nem fogalmaz meg konkrét célokat. Lózungokat mond arról miért káros a korrupció vagy miért fontos az oktatás, de hogy mi az a konkrét célállapot ahova el kellene jutnunk, hiányzik. Az oktatásnál találtunk ugyan erre való törekvést. Ahogy a legtöbb magyar projektnél, pont az hiányzik, amin vitatkozni lehetne. Ki vitatná, hogy jó lenne, ha a pedagógusok megbecsült tagjai lennének a társadalmunknak? De mit is jelent ez? Hogy a fizetésük a felső quartilisben van? Hogy mindenképpen legalább a 4-szerese az aktuális létminimumnak? Hogy előre köszönünk nekik az utcán? Mikor tekintjük elértnek a célokat? És miért pont 2020 és 2030? Miért nem 2015 vagy 2045?  Ráadásul a célok összessége a „habostorta”   kategória. Ha mindezt kitűzzük és még hierarchiát sem állítunk fel közöttük, tuti a kudarc. Ez is gyakori hiba a tervezésben. Jobban örültünk volna kevesebb, egyértelműbb, konkrétabb célkitűzésnek.
• A helyzetelemzés, az alapanyag se kiváló minőség. A diagnózisok során a Bölcsek egyszerűen túl nagyot akartak markolni. A dokumentum úgy egy harmadában általánosságokban beszélnek, és azt a benyomást keltik, mintha értenék az egész világot. Az Oktatási háttérelemzés első fejezetében egy oldalban hadoválnak a „nevelés és oktatás helyzetét a nyugati civilizáció egészében meghatározó társadalmi változások-ról”. Az elemzések tartalmaznak olyan  kijelentéseket tartalmaznak, amelyek, az egész „nyugati civilizációra” vonatkoznának, és egyértelműek lennének, holott felelős tudós nem tesz „ez így van” típusú kijelentéseket ilyen rettenetesen komplex, milliós létszámú, többszáz éves rendszerekről. Vagy az egyébként korrekt háttéradatokat egy-egy metafóraval nyakon öntve teszik túl általánossá és értelmezhetetlenné a dokumentum állításait.
• Az oktatási rész alaposabb, a korrupciós rész felszínesebb. Mindkét esetben találunk adatokat, és olyan folyamatok említését, amelyekkel többé-kevésbé mindenki egyetért. Az ezek közötti viszonyok azonban nem tisztázottak és egyértelműnek tűnnek, holott ebben legalább annyi vitalehetőség van, mint a célokban és javaslatokban.
• Mind a diagnózisok, mind a javaslatok egy egyértelműen elitista és keresztény-konzervatív világképet tükröznek. A probléma az, hogy a dokumentum nem tisztázza, szerzői ezen a platformon állnak. Csak közben elejtett megjegyzésekből, különböző jelenségek minősítéséből és a nyelvhasználatból derül ki, mi is a helyzet, ami azért problémás, mert egy diagnózis sohasem neutrális. Csak példaként, az oktatás eltömegesedését lehet a színvonalcsökkenéssel összekötni és a sátán művének tekinteni, de lehet az oktatáshoz való hozzáférés demokratikus folyamataként is értékelni. Ha közpolitikai diagnózist készítünk, akkor illik megmondani, milyen szemüvegen keresztül nézzük a világot és a mi szemüvegünket nem az egyetlen lehetséges szemüvegként beállítani.

Az, hogy nem sikerült a magyar móditól elrugaszkodni, hogy a célok nem konkrétak, túl sokat markolnak és a hierarchia nem világos közöttük azt eredményezi, hogy a három elem közötti viszony sem világos. Nem derül ki, mely célokat pontosan mely eszközökkel fogjuk elérni., mindez azzal megspékelve, pedig, hogy az egész folyamat nem több lépcsőben zajlott le – először a célok társadalmi vitája, majd a diagnózisoké, végül a javaslatoké) alapvetően hiúsítja meg a Köztársasági Elnök szándékát. Egyszerre kell vitáznunk egy olyan megállapítás és anyaghalmazzal, amivel nagyon nehéz – és szinte lehetetlen megegyezésre jutni, így nem párbeszédet eredményez majd, hanem arra ösztönöz, hogy egymás mellett fogalmazzuk meg céljainkat diagnózisainkat és javaslatainkat. Nem egy közös tortánk lesz, hanem a miénk, a  tiétek, meg az övék, viszont cserébe egyiket sem fogjuk megsütni.